Van gyerek hiszti és dac nélkül?
Amikor Heléna még csak gondolat volt, elképedve néztem azokat a barátnőket, akiknek hisztizős-akaratos gyerekük tombolt lábszármagasságban, az anyuka pedig csak legyintett, hogy ez a "dackorszak", nincs mit tenni… Nekem mégis nehéz volt elfogadnom, sokat merengtem ezen, féltem ettől a periódustól és attól, hogy nálunk jelentkezni fog.
Nem tartom magam okos vagy bölcs anyának, gyermekemmel kapcsolatban leginkább intuíciókra, megérzésekre hagyatkozom és igyekszem úgy kialakítani az életünket, hogy mindkettőnk elégedetten hajtsa fejét álomra esténként.
Sokan olvasnak különféle nevelési útmutatót, tanácsokat és merítenek szakirodalmakból, hogy hogyan és miként neveljék gyermekeiket. Nálam sem volt ez másként. Én is felütöttem pár könyvet, amikor Heléna megszületett.
Igen, akkor amikor megérezett, ugyanis – barátnőm véleménye szerint, és amúgyis…- nem voltam felkészülve arra, hogy ez a pici Bogyó a pocakomban meg is fog születni. Jóformán fel sem tudtam emelni helyesen a pelenkázóról az első napokban és rettegve hallgattam a sírását minden egyes alkalommal, amikor rázendített. Fejfájást kapok a gyereksírástól a mai napig. Igen, vállalom, ez a gyenge pontom, de remélhetőleg Heléna ezt majd csak akkor olvassa, amikor már túljutottunk a nevelős-korszakon.
De hogy visszakanyarodjak a kétéves korú csöppségek "korosztályi problémáihoz", a hiszti, mint mumus, számomra ismeretlen. Ha megtörténik, akkor figyelmen kívül hagyom (bár társaságban nehezebb, itthon a módszer tökéletes), persze csak akkor, amikor nem látok rá indokot, amikor fáradt, kimerült vagy éhes, szomjas, esetleg elhanyagoltnak érzi magát, akkor más a helyzet. A mai napig észreveszem az éhes-hisztit, a fáradt hisztit pedig lehetetlen nem észrevenni, ilyenkor könnyű a megoldás után nyúlni.
Jusztinával, kedvenc Ovisvilág blogom szakemberével folytatott levelezésünk során elmeséltem neki ezeket az észrevételeket és azt, hogy nálunk mindezidáig ezekkel a módszerekkel sikerült visszaszorítani, méginkább elkerülni a jelenséget.
Ezeket a "módszereket" egészítem ki azzal az apró odafigyeléssel, hogy mindig legyen szabad akarata, ami érvényesül egy olyan pontig, amit én is jónak tartok. Véleményem szerint egy akarat nélküli gyerek nagyon könnyen kihozható – és jogosan – a sodrából. Ha soha semmi nem történik úgy, ahogy és amit ő szeretne, akkor ingerlékennyé, feszültté válik. Nem azt mondom, hogy ő irányítson, inkább azt javaslom, legyen partner. Álljunk úgy hozzá, a vele való kommunikációval, gesztusokkal, mint egy kicsi társhoz, akinek fontos a véleménye, a jelenléte és a segítsége. Ha sosem akar, és egy idő után "kiöljük belőle" az akarást, később olyan felnőtt válhat belőle, aki sosem fog akarni, mindig mások akarnak majd fölötte dönteni, s neki ez lesz a természetes, mert ezt hozta otthonról. Ha nem hagyjuk felfedezni, rájönni a dolgok lényegére, kúszni, mászni, korlátok közé szorítjuk, akkor elfelejt érdeklődni, ami később tanulási zavarokhoz vezethet, hiszen egészen pici korban elvesszük a kedvét az érdeklődéstől. A gyerek egy ideig dacol, ami nagyon nehéz mind a szülőnek, mind neki, de aztán beletörődik, mi pedig felsóhajtunk, vége a dackorszaknak, és fogalmunk sincs, mennyi problémát, lelki terhet, defektet aggatunk a gyerekünk nyakába azzal, hogy "megtörtük".
Helénára mondta egy ismerősünk, hogy akaratos. Az én válaszom az: határozott. És csak rajtam múlik az, hogy meggyőzzem arról mi az, amit elérhet úgy, hogy közben érzi, van akarata, figyelembe van véve az igénye.
És a szeretet hálóját, a boldog-kiegyensúlyozott családot, harmonikus életet még nem is említettem. Ezek az alapjai annak, amit a fent leírtak alapján igyekszem megvalósítani vele kapcsolatban. Nehéz és nem mindig tudok mély levegőt venni, felsóhajtani és kiegyensúlyozott, nyugodt hangon kommunikálni vele, de a törekvés és az esetek nagy százalékának tanúsága azt bizonyítják, hogy bizony sikerül. Ha nem is minden alkalommal, de legtöbbször igen.
Kedvenc szakembereim, Ranschburg Jenő és Feldmár András, akiktől merítek, ellesve jó ötleteket, értékes gondolatokat, azt sugallják nekem – műveiken keresztül- , hogy jó úton járok. Heléna nem dacol (még?), próbálgatja az erejét, a határait, de ezeket természetesnek kell tekinteni, hiszen a világ most nyílik ki igazán előtte.
Vannak tehát nehéz napok, de a mérleg nyelve mindig a pozitív irányba lendül, ha belegondolok, milyen is ő valójában. Dacol? Hisztizik? igen, vannak erőpróbái, de nem számottevőek.
Amikor Jusztinával kezdtem levelezni, akkor egy anyukától származó idézeten akadt meg a szemem: "ordítva kelünk és ordítva fekszünk", nagyjából ez volt a lényeg a mondanivalójában, és erre keresett magyarázatot, kért segítséget. Ha mindent igyekszünk úgy alakítani, ahogy fentebb leírtam, nehéz elképzelni, hogy a problémák idáig fajulnak. Ettől még nincs rossz anya, vagy alkalmatlan szülő, csupán még keresni kell a közös nevezőt.
Most indul egy Hiszti-tanfolyam, amin nem a hisztit lehet elsajátítani, hanem a problémakezelést egyénileg és általánosan megtanulni. Rendkívül jó kezdeményezés és hasznos segítség azoknak, akik nem tudnak mit kezdeni kicsi csemetéjük kibontakozó, világmegismerő habitusával.
17 Hozzászólás a bejegyzéshez: “Van gyerek hiszti és dac nélkül?”
2009. november 23. hétfő ✍ 14:34
Kedves Ingrid!
Osztom a nevelésről megfogalmazott nézeteidet! Mi is így neveljük Efit és soha nem volt olyan hisztis, mint azt sok gyerek esetében látom, olvasom, hallom… Mindig meglehetett és meglehet beszélni vele a dolgokat és megérti…Persze ehhez kell, hogy a határokat is együtt szabjuk meg, közös megegyezéssel. Sajnos az óvodában vannak ebből problémák, mert nem fér bele a gyerek a skatulyába
Itt is, ott is kilóg és ezt az óvónénik nem nagyon tolerálják 
Ranschburg Jenő nekem is nagy kedvencem:-) Nem tudok elég hálás lenni a sorsnak, hogy a főiskolán élőben is hallgathattam három éven keresztül az előadásait. Remek szakember és egy igazi bölcs! Tőle nyugodtan tanulhatunk
Puszillak benneteket: Gabi
2009. november 23. hétfő ✍ 21:50
Kedves Ingrid!
Remélem, nem haragszol, hogy én is “megszólalok”.
Azért teszem ezt, mert amit leírtál, az mind szép és jó, de nem minden gyereknél alkalmazható. Illetve alkalmazható, de nem biztos, hogy beválik. 2 gyerkőc anyukája vagyok, és emellett óvónő. Tanultam pszichológiát, gyermeklélektant, olvastam Ranschburg Jenőt…stb. A lányomnál(6 éves) a dolgok nagyon klasszul működtek; mindig sajnálattal néztem a bevásárlóközpontokban, utcákon gyermekeikkel küzdő szülőket. Aztán megszületett a fiam (3 éves) és vele minden más. Én is átéltem a hangos hisztiket vele az előbb említett helyeken (is) és ez nem egyszerű dolog! Azt hittem, hogy szuper jó nevelésben részesítettem a lányomat, ezért nem volt vele gond, és ebből indultam ki a fiamnál is. Ám vele tévedtem. Több dolgot is kipróbáltunk már, sikertelenül. Van akarata, nincs elnyomva, ő is partner…stb. Mégis vannak kőkemény hisztirohamai. Szóval, ezzel csak azt akartam mondani, hogy nincs két egyforma gyerek és ami az egyiknél beválik (és még leírva is jól hangzik) az nem biztos, hogy a másiknál is eredményes lesz.
Kívánom, hogy továbbra is kerüljenek el benneteket a hangos hisztik és ha majd Helénának testvérkéje lesz, akkor ő is legyen olyan is kis tündér, mint a nővérkéje!
2009. november 23. hétfő ✍ 23:55
Kedves Eni! (remélem, szólíthatlak így)
Igen, igazad van, a belinkelt levelezés és Ovisvilág-bejegyzés (amire a bejegyzésemben utalok) hasonló a gondolatokat is tartalmaz, nem akartam ezeket a mondatokat ismételni, hiszen így is rengeteg mondanivalóm volt a témával kapcsolatban és most csak azokat emeltem ki, amiket Helénánál tapasztalok és alkalmazok -többnyire sikerrel – mindezidáig. Eddig úgy tűnik működik. Igaz, nem rózsaszín és sokszor nehéz, de elégedett vagyok a kapcsolatunkkal. Fontosnak tartom hangsúlyozni a partner szerepet és azt, amit “képviselek”, hátha segíthetek olyan szülőknek, akik ezt az oldalt még nem próbálták.
Köszönöm hogy leírtad a tapasztalataid!
Heléna nem kimondott tündér, de jó kis partner
Gabi!
Neked is nagyon örülök. Jó hallani, hogy Ti ilyen jól megvagytok Efivel! Reméljük ez így is marad hosszútávon
2009. november 24. kedd ✍ 10:39
Pankánál nagyon hamar kialakult az éntudat, mi már a dac és hisztikorszak igen sok szegmensét átéltük. Néha kicsit meggyengülnek az idegszálaim, de egyenlőre jól bírom a kiképzést, a legújabb próbálkozása viszont egészen kiborító. Ahogy bármi történik, ami nem tetszik neki (pl-be akar menni a játékboltba, és én azt mondom, hogy nem megyünk be) azonnal lendületből lefekszik a földre és leginkább mozdulatlanul fekszik. (még mindig jobb, mintha ordítana egyenlőre) Én ilyenkor annyit mondok neki, hogy szólj, ha készen vagy Panka, és szótlanul állok mellette. Pár perc múlva feláll és megyünk tovább, mintha nem történt volna semmi…szóval ez a durva szitu nálunk. Itthon is napi 1-2-szer leveti magát a földre, itthon nem olyan gáz, de kezdem unni, mikor mindenki minket bámul. De csak ez jött be, ha fel akarom állítani, akkor húzom magam után a vergődő gyereket, aki még jobban bepipul, úgyhogy inkább tűröm a szülők hol együttérző, hol megvető pillantásait….na, ilyesmiben NE legye részed:-))
2009. november 24. kedd ✍ 11:15
Eni megelőzött, mert én is majdnem ugyanezt akartam írni, hogy ugye nincs két egyforma gyerek. És az is lehet (ne érts félre, nem akarom lebecsülni a nevelési hatékonyságodat), hogy szerencsés vagy Helénával, és egy kisfiúval például lehet, hogy sokkal küzdelmesebb dolgod lenne. Nálunk pl. Timi volt az, aki sokkal hisztisebb volt, visszanézve úgy látom, hogy Tomi az, akinek kezelhetőbbek a hisztis kitörései.
De mindenképpen értékes az információ, amit át akarsz adni, csak (szerintem) akinek szólhatna, az valszeg el sem fog rajta gondolkodni…
2009. november 24. kedd ✍ 11:45
Köszönöm Panka és Judit!
Mindenképp van az éremnek több oldala, van több típusú gyerek, sokféle habitussal, akarattal. Én első perctől fontosnak tartom a kommunikációt, megbeszélést és azt, hogy az ő akarata ne legyen sem elnyomva, sem pedig maximálisan teljesítve, hiszen ez utóbbi már elnevelés lenne, nem nevelés.
Továbbá abban is bízom, hogy minden gyerekhez van kulcs, csak meg kell találni. Erre jó például az Ovisvilág hiszti tanfolyama.
2009. november 24. kedd ✍ 12:37
Nagyon jó, hogy írtál erről is, ki tudja, hátha tényleg eljut olyanhoz, akinek segíthet egy ilyen tanfolyam.
De ez persze nem kizárható…
Borkának a kőkemény hisztikorszaka egybeesett Janka születésével, nyilván nem véletlenül. De annyira rövid időszak volt ez (5-6 hét), hogy mire igazán elkeseredtünk volna, el is múlt. Azóta már csak azért imádkozunk, hogy több ilyen időszak ne legyen.
Borinál a magára hagyós “hadd tombolja ki magát” módszer vezetett célra, leginkább azért, mert ekkor még beszélni is alig tudott, nem tudta elmondani, hogy mi is a baja. Rekordja egy 50 perces nonstopüvöltős hiszti volt így, szerencsére legalább itthon. Manapság inkább csak halk nyifinyafik, sírások vannak, de ezekben egyértelműen a “beszéljük meg” módszert követem, még ha ez nem is mindig könnyű egy egy 28 hónapossal…
Hogy jó kapcsolat van köztetek Helénával, az biztos, nekem is így tűnt a személyes találkozásaink alkalmával.
2009. november 24. kedd ✍ 15:33
Én is úgy gondolom, hogy a hiszti is gyerektől és személyiségtől függ…Dávidnak is vannak hisztis kitörései, de azok akkor vannak, ha fáradt és valamiért csúszott a programja…Az ilyen eset könnyen kezelhető: minél hamarabb hazaérni és lefektetni…
Nekünk főként rosszcsontkodásból adódnak problémák: ahová egyszer lehet ő felmászik és mindenre kíváncsi -nem érdekli, hogy veszélybe sodorhatja magát…
2009. november 25. szerda ✍ 09:35
Az én tesómnak 2 éves korában jött az első hisztikorszaka,aztán 2-3 évente újra.Egészen huszonéves koráig!Anyu mindig előre mondta,hogy “na,nehéz évünk lesz”.Még pszichológusnál is voltak Vele (a suli elküldte),aki azt mondta,hogy nincs ezzel a gyerekkel semmi baj,csak akaratosabb az átlagnál,és mivel a családban egyenrangú félként kezelik a suliban is elvárná ezt.Úgyhogy gyűlölte a sulit.Ha lógott,és Apa bekísérte,a főbejáraton bement,hátul kijött.Csakazértis:)Ennek ellenére egy csupa szeretet emberke volt.Viszont 18 éves korom óta mondogattam,hogy csak olyan gyerekem ne szülessen,mint Balázs.És tudjátok,a szavak ereje….Na Marci a pontos hasonmás.Úgyhogy felköthetem a gatyámat:):):)
2009. november 26. csütörtök ✍ 15:53
2009. november 26. csütörtök ✍ 21:35
A mi családunkban én, a felnőtt vagyok az egyedüli hisztis, ezért most bátorkodom leírni, mit él át az, akinek rohama van. Egy adott szituációban – hirtelen – az ember úgy érzi, nem ura a helyzetnek. Hiába komunikál, beszél, mutogat, egyre nagyobb körülötte a nem értés. Ettől fizikailag rosszul lehet lenni. Zavar ilyenkor ha rámizzad a kabát, ha húzza a vállam a táska, ha izzad a tenyerem. Igazi fizikai rosszullét. Mára megtanultam, hogy gyorsan friss levegőre van szükség, kimenekülni a szorongató helyzetből. Ledobni a kabátot, a táskát, bármit, ami zavar. Gyerekkoromban ilyenkor a szüleim megrángattak, még szorosabbra gombolták a ruháimat, rám szóltak, hogy ne sírjak stb. Még jobban belekényszerítettek abba a helyzetbe, amibúől menekülni kellett volna. Az én gyerekeimet hiszti sosem érte utol, legfennebb Imrét, de őt is mérsékelten. Ilyenkor még véltlenül sem kezdem rendszabályozni. Azonnal telenyomom pozitív energiával. Megérintem, megölelem, ha igényli. Segítek neki megnyugodni, és utána rendszerint meg lehet oldani a vitás kérdéseket. Szóval a hisztit én nem egy rossz, elkerülendő dolognak látom, hanem jelzésnek. Egy rossz pszichés állapot feltűnő jelének.
2009. november 27. péntek ✍ 21:45
Bocsánat a hozzászólásért. Napok óta jár a fejemben a bejegyzés és egyvalami nem hagy nyugodni. A hiszti és az akarat nem egyenlő. A hisztiben semmi akarat nincsen. Nem arról van szó, hogy ha megkapja azt, ami miatt kitört, akkor abbahagyja. Szerintem hiba az akaratot és a hisztit együtt említeni. A hiszti egy állapot, amit csak szeretettel lehet megoldani, és nagy türelemmel … de ki kell jönnie, mert különben akkor lesz csak igazán lelkileg károsult a gyerek.
És csettennel egyetértek, sok pozitív energia.
Érdekes téma … nekem főleg!!!
2009. november 27. péntek ✍ 22:13
Andi, nem azt írtam, hogy egyenlő a kettő, hanem azt próbáltam megfogalmazni, hogy ha a gyerek akaratának nem szabunk gátat (és itt azt is megemlítettem, hogy a nagy gátra gondolok, arra, hogy túlzottan tiltjuk az őt érdeklő dolgoktól), akkor van esélyünk elkerülni a hisztit. Ha pedig mindig ellenállásba ütközik, akkor jön a hiszti. Az akarat és hiszti között ezt a kapcsolatot tapasztaltam. Nem mindig jár együtt a kettő, de vannak közte összefüggések.
Ha félreérthető volt, elnézést.
Én azt veszem észre a gyereken, hogy akkor jelentkezik nála a hiszti, amikor túl sok a “nem”. Igyekszem mindig másképp megoldani az ellenállást. Nem tiltással, inkább figyelemeltereléssel, megmagyarázással, beszélgetéssel vagy részben engedek részben pedig nem. Mindig adott esettől függ.
Helénával is vannak harcaim, ő sem tökéletes és nála sem működik mindig a dolog, de az igyekezet megvan bennem. nem adom fel és sokszor állok nyerésre
2009. november 27. péntek ✍ 23:05
Ingrid, napok óta követem ezt a posztot (Pankától kattintottam ide), a legutóbbi kommented után egy konkrét kérdésem lenne: ha a hiszti oka szemmelláthatóan a fáradság, akkor mit csinálsz? Mert akkor a megmagyarázás és hasonlók már nem biztos, hogy bejönnek.
(A fáradság-hiszti, vagy a fáradság-rosszalkodás, dacoskodás időnként kicsit ördögi kör: a gyereknek minél előbb ágyba kéne kerülnie, de a hiszti, rosszalkodás és annak “kezelése” lassítja ezt a folyamatot – előfordul, hogy elég jelentős mértékben.)
csetten, szintén egy konkrét kérdés: előfordult már valamelyik gyerekeddel, hogy hiszti közben tiltakozott a testi kontaktus ellen (tehát pl. hogy megöleld)?
4 gyerekes anyuka létemre nagyon tanulságos volt a hozzászólásod.
2009. november 27. péntek ✍ 23:21
Anyatünde, üdvözöllek nálunk!
Ha fáradt, akkor megpróbálom elaltatni a szokott módszereinkkel.
Olyan is volt, hogy hagytam ordítani addig, amíg el nem aludt, mert olyan fáradt volt, hogy nem lehetett sem megnyugtatni sem elringatni. Maga sem tudta mit akar, csak pörgött.
Ezeket a hisztiket “természetesnek” veszem, ezekkel valóban nem sok mindent lehet kezdeni. Helénának jót tesz, ha magára hagyom, sokszor mondja is, hogy “hagyjál!”. De van olyan is, -ahogy Csetten írta – hogy összebújunk és úgy nyugtatom. Mindig másként éli meg, nekem pedig résen kell lennem, hogy lássam mi az, amire szüksége van. Fontosnak tartom a szükségleteit kielégíteni, nem az én elvárásaimnak kell mindig megfelelni. Ha kellek, ott vagyok, ha pedig nem, akkor magára hagyom. Nincs harag, neki is lehet rossz napja.
Nekem nincsenek tuti receptjeim, csak folyton próbálkozom és van ami beválik, legyinteni nem tudok a reakcióira, először megpróbálok együttműködni, és igen sok esetben sikerül elkerülni vagy abbahagyni a dühöngést.
2009. november 28. szombat ✍ 18:53
Azt hiszem, az a gondom, hogy én ezt a fajta hisztit, amit ti írtok, én azt nyafogásnak nevezem. A hiszti az, amin nem segít szép szó, aminek ki kell jönnie, aminek nincsen konkrét oka … a nyafogásnak van. A nyafogás orvosolható, megbeszélhető. Ha így olvasom, akkor egyetértek. A hiszti nekem az, én úgy beszéltem meg magammal, mintha belém bújna a kisördög, és értem, érzem mi történik körülöttem, de nem tudok magamnak parancsolni, és senki más sem.
És még egy, teljes mértékben egyet gondolok veled Ingrid, az akarattal kapcsolatosan. Nem lehet mindig nem a vége. Pl ezért is írtam anno a pucér percekről. Ha annyira akar pucérkodni, ám legyen. De annak is megvan az ideje. Fontos, hogy ne behódoló, hanem öntudatos gyerek legyen, ha felnő, és mi megpróbálunk ebben nekik segíteni.
))
2009. december 28. hétfő ✍ 00:18
Én azt tudom mondani Drága barátnőm, hogy van. Amanda ilyen volt. Semmi hiszti, nyafogás..
Barni nem ilyen!!! No komment
Szólj hozzá: