Bogyóapu NEM fantom!
A negatív kritika is kritika… Már ha kritikának lehet nevezni azt, amikor egy, a blogunkat olvasó apuka hiányolja a mi apukánkat, Bogyóaput. Pedig ő mindig itt van. Meg van említve itt-ott a bejegyzésekben, a MI, az szigorúan rólunk szól, kettőnkről vagy hármónkról, tehát ha MI-t írok, azt úgy érzem, nem kell erőltetni, Bogyóapusítani.
Visszanéztem az oldalt, fotó valóban kevés akad. Ennek több oka is van. Mióta Heléna ilyen szép, nagy kislány, sokkal kevesebbet fotózunk. Nem csak gyereket, hanem úgy általában kevés a fotózás lehetősége. Őt sem nagyon, hiszen éppen az előző bejegyzés tanúsítja, hogy ő a legnagyobb fotómágus, bár a technikán még finomítani kell, úgy érzem. Nem ő lesz a családi fotósunk, az biztos!
Nem vagyunk az a család, akik összeállnak egy csoportba a kert közepén és akkor indul a távkioldós-állványos fotózkodás, vagy a nagyritkán apai szerepet gyakorló apát fotózzam innen-onnan-amonnan, hadd lássa mindenki, nekünk milyen tökéletes családunk van.
Nem, mi megvagyunk, köszönöm. Nagy érzelmi kitörések nem itt zajlanak, hanem otthon. Bogyóapu, amikor nem dolgozik, mindig Helénával és velem van, mert nekünk ez a természetes és egészséges. És úgy érzem, ez olyan kellemes, olyan erős kötelék hármónk között, hogy nem szívesen viszek körbe transzparenst a blogon: bezzegmi, mert az már egy idő után kicsit gyanús lenne. Mi nem itt, hanem otthon élünk hármasban, boldogan. Köszönjük, jól vagyunk, és VAN apuka.
De hogy tovább folytassam a fonalat, ami elindult és ami bennem gomolyog lassan egy napja, úgy ítélem meg, megérdemelne ez a drága emberem egy kis odafigyelést, éppen csak annyit, amennyit most beosztunk jó előre, és hosszú-hosszú időn át elő sem veszünk, nehogy az itteni jókedv és boldogságteregetés átmenne fantomlétbe és csak azt tükrözné, amit otthon szeretnénk, de nincs…
Én inkább a fordítottat választom.
Tehát, a mi fantomunk (bocsi, Bogyóapu, ez olyan kedves megszólítás, nem?) legutóbb júliusban és október elején állt kamera elé a családdal. Ezek is puszta véletlenek voltak. Helénával a kerti kanapén annyira váratlanul és spontán módon ölelkeztek, hogy a kép még csak élesre sem sikeredett. Az októberi első hidegek pedig jól széptcsípkedték az arcunk-orrunk, amikor egy nagyon kedves társasággal, Gellérttel és családjával fellátogattunk – stílusosan – a Gellért hegyre. Ezek spontaneitását kétségbe vonnám, de helyesek, főleg Heléna…
Visszanéztem az oldalt, fotó valóban kevés akad. Ennek több oka is van. Mióta Heléna ilyen szép, nagy kislány, sokkal kevesebbet fotózunk. Nem csak gyereket, hanem úgy általában kevés a fotózás lehetősége. Őt sem nagyon, hiszen éppen az előző bejegyzés tanúsítja, hogy ő a legnagyobb fotómágus, bár a technikán még finomítani kell, úgy érzem. Nem ő lesz a családi fotósunk, az biztos!
Nem vagyunk az a család, akik összeállnak egy csoportba a kert közepén és akkor indul a távkioldós-állványos fotózkodás, vagy a nagyritkán apai szerepet gyakorló apát fotózzam innen-onnan-amonnan, hadd lássa mindenki, nekünk milyen tökéletes családunk van.
Nem, mi megvagyunk, köszönöm. Nagy érzelmi kitörések nem itt zajlanak, hanem otthon. Bogyóapu, amikor nem dolgozik, mindig Helénával és velem van, mert nekünk ez a természetes és egészséges. És úgy érzem, ez olyan kellemes, olyan erős kötelék hármónk között, hogy nem szívesen viszek körbe transzparenst a blogon: bezzegmi, mert az már egy idő után kicsit gyanús lenne. Mi nem itt, hanem otthon élünk hármasban, boldogan. Köszönjük, jól vagyunk, és VAN apuka.
De hogy tovább folytassam a fonalat, ami elindult és ami bennem gomolyog lassan egy napja, úgy ítélem meg, megérdemelne ez a drága emberem egy kis odafigyelést, éppen csak annyit, amennyit most beosztunk jó előre, és hosszú-hosszú időn át elő sem veszünk, nehogy az itteni jókedv és boldogságteregetés átmenne fantomlétbe és csak azt tükrözné, amit otthon szeretnénk, de nincs…
Én inkább a fordítottat választom.
Tehát, a mi fantomunk (bocsi, Bogyóapu, ez olyan kedves megszólítás, nem?) legutóbb júliusban és október elején állt kamera elé a családdal. Ezek is puszta véletlenek voltak. Helénával a kerti kanapén annyira váratlanul és spontán módon ölelkeztek, hogy a kép még csak élesre sem sikeredett. Az októberi első hidegek pedig jól széptcsípkedték az arcunk-orrunk, amikor egy nagyon kedves társasággal, Gellérttel és családjával fellátogattunk – stílusosan – a Gellért hegyre. Ezek spontaneitását kétségbe vonnám, de helyesek, főleg Heléna…
13 Hozzászólás a bejegyzéshez: “Bogyóapu NEM fantom!”
2009. október 31. szombat ✍ 09:43
Azt hiszem mindent értek…..
Puszi nektek ti naaagy NEM fantom, hanem igazi jó kis család!!!!!!
2009. október 31. szombat ✍ 10:19
Szia Bogyóapu!
Én is tanusíthatom, hogy létezik…
Istenem, hoyg egyeseket mennyire meghülyít a net… És különben is,kinek mi köze bármihez is…
2009. október 31. szombat ✍ 11:27
Én csak egyszer találkoztam Zsolti “Bogyóapuval”, Heléna első szülinapján, de tanúsíthatom, hogy egy odaadó, családjáért rajongó, nagyon fantasztikus édesapa, nem is értem kinek jut eszébe megkérdőjelezni mindezt. Ingrid, tökéletesen értem minden sorodat, aki csak egy kicsit is ismer titeket az pontosan tudja, hogy milyen szép család vagytok, Heléna sem véletlenül ilyen kiegyensúlyozott kislány, családotok nem szorul rá a blogon való önigazolásra, szóval nyugodtan folytasd tovább ebben a szellemben az írást… Puszi nektek!
2009. október 31. szombat ✍ 15:03
Szerintem, aki olvas téged rendszeresen, az pontosan tudja mi is van.
)) A sorok között is ott van a szeretet és az összetartozás hármotok között. De azért tényleg jó volt látni titket így hármasban, és meg kell mondjam, Heléna tisztára úgy mosolyog, mint apukája!!!
2009. november 01. vasárnap ✍ 10:52
Drága Barátosném, annyira örülök ennek a bejegyzésednek!
Én nem csak rendszeres olvasód vagyok, hanem személyes kapcsolatban is állunk: a barátod vagyok. 
Fontosak vagytok nekem, szeretek találkozni veletek, jól érzem magam a társaságotokban, szeretem a fantom Bogyóapu sajátosan cinikus, szarkasztikus humorát. Imádom az évődéseiteket. Szépek vagytok együtt, és csodálatos hármast alkottok. A harmónia, az összetartozás tapintható köztetek. Ritkán látok apukát, aki ennyire oda lenne a lányáért, aki ennyi mindent megtesz a családjáért.
Szeretünk Benneteket, a piszkálódást meg jól kezeled: a negatív kritika is kritika… örülök, hogy a megfelelő “súllyal” tudtad kezelni ezt a “kritikát”.
Igaz, nem a virtuális világban, hanem a való, hús-vér életben teszi mindezt.
Ölellek Benneteket!
2009. november 01. vasárnap ✍ 17:10
Tanúsíthatom, hogy Bogyóapu tényleg nem fantom és maximálisan kiállok mellette és azok mellett, amiket a fenti bejegyzésben írtál Ingrid!
2009. november 01. vasárnap ✍ 23:49
Jajj…már megint egy rosszindulatú kommentező….de egy előnye azért lett: nagyon szép képeket láthattunk rólatok:-) Szépek vagytok, heléna pedig Hercegnő:-))
2009. november 02. hétfő ✍ 10:10
Puszilunk!Mindhármatokat:)).
2009. november 02. hétfő ✍ 20:36
Na és ha nem lenne apuka akkor mi van?
Amúgy is a legtöbb babás blogból hiányoznak az apa képek, mert az apukák annyira nem szeretnek szerepelni.
Én így is rájöttem, hogy egy kerek egész és boldog családot alkottok Ti hárman.
2009. november 03. kedd ✍ 11:08
Szia Ingrid!
Tudom egy ismeretlen ember véleménye nem számít oly sokat, mint a barátoké, nem is szokásom ismeretlenül megszólítani embereket, de a Te írásaid pont azért egyediek, mert visszafogottak és mégis érezhető bennük a harmónia, kimondatlanul is és rendkívül igényesek!
Virgule
2009. november 03. kedd ✍ 12:25
Eszem megáll. Komolyan. Engem a hideg veríték ver ki a sok kirakatszövegtől, a jajdefantasztikuscsalád, ugyemilyenjóanyavagyok szövegtől. Azért is járok ide kitartóan, mert itt meg nem ez van. Ingrid, kedves haverina, meg kell mondjam, nagyon megbízható az ízlésed és az arányérzéked, és ez annyira jó.
2009. november 03. kedd ✍ 15:58
Ügyesek vagytok
És a Gellért hegyen az 1/10-es “shutter priority”-hoz gratula Gellértapunak
2009. november 04. szerda ✍ 10:13
Köszönjük a mellénk állást! Nem ennyire komoly a helyzet, én már megszűntem elméleteket gyártani, úgy érzem semmi olyat nem tettünk, ami belekötésre adott volna okot, de ha valkinek nem tetszik az, ami itt van, jogában áll érdeklődni és kérdezni, én pedig felelek, a magam módján.
Brunga!- Igen, Gellértapu kivételes fotózási érzékét, kár volt kihagyni a bejegyzésből!
Szólj hozzá: