• Home
• Az oldalról
• Fotók
• Feed

Tegnap rájöttem, sokaknak fontosak a külsőségek, lásd: jel. Milyen jel legyen?, nehogymár fagyi, ne legyen falevél, inkább autó, markoló, cica, kifli, stb.stb. Ők csak ezt viselhetik, nekik csak ez áll jól… Gondolom, mert másért miért?
Mi most is hagytuk magunkat a rendszerre bízni, mert biztosan van egy karmánk, a dolgok nem történnek ok nélkül, minden, amit ránk szabtak, nekünk rendeltek, hozzánk illeszkedik azonnal vagy egyszercsak. Nekünk a jel nem más, mint a tulipán. Mi máris szeretjük, hiszen volt már ilyen nem egyszer itt, a kertben, az asztali vázában és a szívünkben.
Mától hímzem a kis dolgaiba, hogy biztosan megtalálja mindenütt…

*

Ti mind ilyenek vagytok: kecsesek és mosolygók,
Gyönyörű kezetek, édes, simogató,
……………… a bánatot eloldók…..

*

Profi, okleveles fotósnak nézett a kastély bejáratában a jegyárus bácsi. Nincsen messze tőlünk, már volt rá példa, hogy egy csendes délután átautóztunk Turára, hogy meglátogassuk a Schossberger család kastélyát.
Vállamon a kicsinek abszolút nem mondható fényképezőm, hétköznapi használatra beállítva, egyetlen objektívvel, külső vaku és derítők nélkül érkeztünk a bejárathoz, ahol rámutattak a gépemre és közölték: ezzel tilos a fotózás.
Ha bárki felkerekedik és mindezt azért teszi, mert szeretne egy kellemes sétát egy csodás kastélyban, felidézve az 1800-as évek hangulatát, valamint mindezt meg is örökítené egy jobb minőségű géppel, ne is induljon el. A bejáratnál egyből közlik, hogy olyan géppel, ami nem fér el a zsebben, nem lehet fotózni.
A Nemzeti Múzeumban is van fotósjegy, bármilyen géppel lehet fotózni, több kastélyt látogattunk már meg és fotóztunk le fotósjeggyel vagy a nélkül, ha belül nem is, kívül biztosan megengedett és szabad a fotózás akár marokgéppel, akár egy komolyabb szerkezettel.
Kicsit ledöbbentett, kicsit kirekesztett és kicsit sértett lettem, mert a szép és hasznos gépemet mindezidáig még sehol sem diszkrimináltáltak. Buta szabály, kár volt bevezetni, emrt így elvész az érdeklődés a lelkes amatőrök köréből egy izgalmas helyszín iránt.
Még nem voltam profi fotósnak minősítve. De majd ezután…

Tudom, hogy egy hamarosan három éves kislány választékos beszédén és humorban bővelkedő szókincsén nincs mit csodálkozni, azonban mégis lejegyzek pár mondatot, ami megmosolyogtat és elszórakoztat lassan három év után is. Az ő beszéde nagyban függ a mi jelenlétünktől, attól, hogy mit hall tőlünk, hogy mit adunk át neki és hogy milyen viszonyban vagyunk.
Bogyóaputól, tőlem, a nagyszülőktől és a nagynéniktől, akik a leggyakoribb résztvevői a mindennapoknak. Lássuk:

Heléna romantikus lelkét tükrözi, hogy a hercegnős, herceges mesék a kedvencek. Ha könyvet vesz elő, csakis hercegnős jöhet szóba és egyre türelmesebben hallgatja végig azt, amit felolvasok. A történetek tanúságából úgy tűnik, memorizál is.
Ikeában jártunk, nagynéni kísért el és közben faggatja Helénát, hogy meséljen neki Csipkerózsikáról. Heléna nagy vonalakban elmeséli az orsós balesetet, az alvást, a herceg csókját és hogy mindezek után sikeresen felébredt. Nagynéni megkérdi:
- Hol puszilta meg, az arcát?
- Neeem! Itt! - és apró mutatóujjával átszellemülve a csücsörítő szájára mutat. Az áruházban elkaptam pár mosolygó pillantást, ami felé érkezett…
Máskor, amikor ismét Csipkerózsikás hangulatban volt, délutáni bóbiskolásomból így ébesztett:
- Elaludtál, Csipkerózsikám? Ébredj fel! – és érkezett a semmi mással nem összehasonlítható, páratlan és szeretettel átitatott Helénapuszi. És Csipkerózsika ébresztő hercegnője már reggelente is beveti a bájos trükköt.

Reptéren vagyunk, a kijelzőn már feltüntették: landolt a gép, amire vártunk. Helénát, aki addig szaladgálásával, élénk életritmusával hívta fel magára a figyelmet, az ölembe kapom és sietünk:
- Gyere Heléna, érkeznek az utasok!
- Igen? És ez a sok bácsi és néni is vár?
- Igen szívem, ők is várnak valakire.
- Kire?
- Mindenki másra: a saját barátjára, rokonára, ismerősére.
- Mindenkinek van egy Noémije?

Tegnap, virágvásárlással, ültetéssel, átültetéssel és kertünk rendezgetésével foglalatoskodtunk. Az egyik legnagyobb kertészeti áruházban kiszaladtunk mosdóba. Heléna megpillantotta a gyerekeknek fenntartott kisautós bevásárlókosarat. Természetesen, égető szüksége lett rá.
- Helénám, most nem tudjuk elhozni, mert nincsen nálam a táskám. De visszamegyünk, kiveszek egy aprót belőle és elhozom neked, jó? – ezzel a lendülettel kísérőnkre hagyom a lányt és szaladok a kocsiért, nem a türelmetlenség, inkább az időhiány hajtott.
- Ne szaladj Anya! Nyugodtan menjél, sétálj!

Hatalmas Armageddon szakadt kicsiny községünkre, a víz hömpölygött lefelé a domboldalról, mi pedig a völgyben található bolt ablakából néztük az áradó utcát és egy adott bátorságos pillanatban, kimerészkedtünk és beültünk az autónkba:
- Hű, Anya! Ez rázós volt.

Beszéde még mindig vicces elemekkel tarkított, kevenc szavunk jelenleg a tűzokádó sárkány. Nagybácsi nemrég gazdagodott egy tűzokádóval a hátán és Heléna élénken kommentálja az eseményeket:
- És itt van rajta egy tűzBokádó! – mellé erősen gesztikulál és mutogatja a tűzbokádó helyét.

Mindenkit meghív hozzánk, a vendégeket szívesen látja:
- Gyere ki a hármason, fordulj balra és ott megtalálsz! (nagyjából stimmel, főleg a hármas)

Köztudott, hogy főzni nem szeretek, sütni azonban annál inkább, de ha vendégek jönnek, Bogyóapu feladata a sütés-főzés, nyári grillezés a teraszon, ínycsiklandó húsételek készítése húsevők számára. Heléna előtt sem marad észrevétlen, kinek mi a feladata itthon, a leosztott szerepeket kommentálja:
- Jönnek a vendégek és Apa főz nekik!

Rituáléinkat ismeri és betartja. Amikor reggel ébreszt (igazán nehéz dolog nála korábban kelni…), így invitál ágyból kiszállásra:
- Gyere Anya, meg kell innod a kávédat!
vagy: – Kávézzunk együtt! Nekem készítesz kakaót, magadnak pedig kávét!

Egy ideje nincsen cumisüvegből ivászat. Igen, majd’ két és fél évig, ebből az edénykéből érkezett a kakaó. Heléna nagyon kedvelte és kedveli a mai napig is. Hetekkel a cumisüveg eltűnése után is emlékszik rá, felidézi és visszaköveteli. A legeslegelején, amikor eltűnt az üveg, elmeséltem neki, hogy a kiscicának kölykei születtek és nekik van mostantól szükségük a cumisüvegre, ezért odaadtuk. Heléna már nagylány, neki jó lesz a papagájos pohár szívószállal. Egy reggel azonban így utasított:
- Anya! Menj el a kiscicához, kérd vissza tőle a cumisüveget, mosd ki és abba hozd a kakaót! A papagájosat pedig add oda neki! A cumisüveg Helénáé!
(hetekkel a kiscicás történet után. nagy trauma neki a cumisüveg elvesztése…)

A nappalit mosom fel. Heléna lábatlankodik, beleszól, nem enged, nem akarja, hogy megtegyem a háziasszonyi teendőket, én pedig egyre ingerültebben kapkodok, hogy dolgomat végezve végre vele foglalatoskodhassak:
- Anya! te ne legyél ideges! Én szoktam ideges lenni! – jelenti ki emelkedett hangnemben.

Mióta fanatikus Kacsamesék-rajongó lett, kiemelkedő helyen szerepel nálunk a pénz. Szerencsecent, szerencsepénz, pénz és pénz sokszor téma nálunk. Nemrég pénzt kért tőlem.
- Anya! Kaphatok egy kis pénzt? – kérdezte, én pedig a kezébe nyomtam egy ötszázast.
- Ez nem pénz, ez bankjegy!

Heléna szinte sosem volt gügyögő baba. Saját szavai sem voltak, felismerhetetlenségig eltorzított, légből alkotott elnevezésekkel sem illetett semmit, csupán pár betűelkeveréses, vicces szava akadt ( pocipálya, mimimackó, táító /távirányító/, picő (cipő) ). Elég korán elindult a nyelve és azóta is folyamatosan kommunikál.

A tudást és a bölcsességet átveszi a lojalitás…
- Nem járok kocsmába játékozódni. – mondja a blogokról Sólyom László, leköszönő köztársasági elnök.
Szimpatikus, mert hibrid autóra ruház be, ami környezettudatos életformára utal. Egyébként sem kell blogokat olvasni, mert minegyik szubjektív a gazdi szemszögéből…

Nyári pihenés helyett a PETA igencsak meghökkentő és brutális módját választja a figyelemfelkeltésnek és vegetarianizmusra térítésnek:
New Yorkot elárasztották a fóliázott embertetemek. Nem az első eset, hogy párhuzamot vonnak ember és állat között, annak érdekében, hogy felnyissák a húsevők szemét: nem mást esztek, mint tetemeket. Állat vagy sem, ugyanúgy szeretne élni, ugyanúgy fél a haláltól, fáj neki és kiszenved, kivérzik, akárcsak mi magunk, ha helyetcserélnénk velük.
Az igencsak öregecskedő Pamela meglehetősen agyonretusált fotóin csak mosolyogni tudtam, komolyan venni nem, pedig magam is egyetértek a kampány céljával, magával a kampánnyal nem, hiszen vicces és bizarr egy szilikonnal teletuszkolt nőt erre a célra felhasználni.
A PETA azonban most nagyot alkotott, ha valakinek ezek után is van gusztusa a fóliázott csirkehúshoz, hát megérdemli.

A blog elmúlt három éve nem arról szólt, hogy ennyit legyek távol, ennyiszer álljon meg itt az idő kereke, mégis akadnak periódusok, amikor nem itt játsszuk a főszerepet és nem itt öntöm ki életem főbb mozzanatait, hanem a magánszférában, elszigetelve kis védőburkomban.
Olykor szükség van erre is, de nem mehetek el szó nélkül a mellett, hogy itt volt egy kis hézag, egy hosszabb űr, amit nem tudok és nem is akarok pótolni.
Kellenek napok, hogy megéljük és ne csak éljük a pillanatokat., hogy a fotós letegye a gépet és ne csak fotózzon, lásson is. Az objektíven keresztül minden csodás és megragadó, ám ha folyton a beállítások milyenségével törődünk, elsiklunk a valós értékek fölött és elfelejtjük valóban megélni mindazt, ami körülöttünk van. A fotós is meg kell álljon, le kell tegye a gépet, hogy érezze, élvezze és magába szívja a történéseket, pillanatokat. Szeretném minden mozzanatát átélni, átérezni napjainknak. Lubickolni abban a pár órában is, amit egyébként eddig itt töltöttem, ide láncolt és elbűvölt.
Fel kell készülnünk az új helyzetre, arra, hogy szeptembertől már nem csak a reggeli, nyugodtan elfogyasztott kávék és ráérősen átjátszott, olvasott délutánok varázsa tölti ki a mindennapokat.
Várom az új korszakot, de félek és kis matricává változott leánykám kettős érzésekkel készül a kalandos mindennapokra.
Szép, gyönyörű nyár ez, korszakalkotó történésekkel.

Egyéni, megismételhetetlen, frappáns, éleseszű, saját gondolatokkal rendelkező, kiváló ötleteket jegyző, extravagáns és rendkívül egyedi kislány…

Sosem voltam őrült focirajongó. Nem érdekeltek a meccsek, a gólok és egyáltalán… a sport önmagában nem fogott meg. Nőként elborzasztott a nagy bajnokságok gondolata, az összetömörödött férficsoportok és a nagy éljenzések, a tudat, hogy hetekig minden csak erről szól, e körül forog…
De egyszer történt egy változás: 2004 Labdarúgó EB: Lisszabon.
A helyszínen élhettük át a véghajrát, amikor a házigazda portugálok mérkőztek meg a győzelemért. Leírhatatlan, milyen érzések szabadulnak fel akkor, amikor egy ország, a városlakók szinkronban lüktetnek labdarúgóiért. Az életörömtől vibrált Lisszabon, a csapat egy emberként küzdött a kupáért és ugyanígy egy emberként szurkoltak büszkeségeikért. Ilyen egy olyan országban élni, vagy ott  átélni a bajnokságot, akinek csapata rajta van a listán…
A Tejo folyó és az Atlanti óceán találkozásánál ültünk egy sziklaszirt fölött magasodó teraszon, onnan követtük az eseményeket. Kívülállóként figyeltem az embereket, az összetartást és a közös kapcsot sok-sok idegen között. Idővel én is átvettem a ritmust, mi is szurkoltunk, érdekeltek a gólok, a helyzetek a srácok összjátéka, együttműködése és mindaz, ami a gólok mögött van. Ekkor érezhető igazán, mi minden lakozik ebben a játékban, milyen erőket képes megmozgatni és azon túl, hogy több tucat jóképű fiatalember kerget egy labdát más is történik. Nem csak a pályán, hanem azon túl is… Hiszen ez egy csapatjáték. Csapatjáték kint és bent. Együtt kell működni egy sikeres eredményért és együtt kell drukkolni egy jó csapatért. Ez a játék csak azoknak érdekes, akik tudnak együttműködni, akik jó csapatjátékosok, nem csak sportban, az életben is.
Itt tört meg a nőies viszolygásom a labdarúgás iránt, innentől érdekel – ha nem is minden, ami foci, de – a nagy események, az összjáték és minden tiszteletem a lehetőségé ami ennyi embert összehoz.
Dél-Afrika talán egyik legnagyobb sorsfordító eseménye az idei Labdarúgó Világbajnokság.

Nem vagyok tipikus vásárlós-plázában időt pazarló nő. Lehet, hogy ezekben az adottságokban nem is igazán nőként viselkedem, hiszen sem az akciók kergetése sem pedig a vásárlás örömteli pillanatai nem hoznak lázba…
Kedvesem szerint ideális nő, aki pikk-pakk elintézi a vásárolnivalót, nem szippantja le fölöslegesen a közös bankszámlát és nem követelőzik újabb gardróbszekrény után. Szerintem pedig csak egyszerűen érdektelenség a több és több, számolatlanul felhalmozott termékekkel szemben és ésszerűség határain belül történő beruházás önmagamra.
Helénával sem történik ez másként – természetesen kezdetben jól esett pici-pici ruhácskákat vásárolni, de Helénának sosem volt tárolhatatlan mennyiségű holmija-. Az ő ruhatára is az ésszerűség határain belül gyarapszik, nem kattanok rá különféle webáruházakra, nem lesem a kedvezményeket újabb és újabb ruhadarab beszerzése érdekében, inkább a szükségszerű ruhák beszerzése van előtérben: ha kinőtte, veszünk újat.
Vannak kedvenc helyeim, egy-két bevált bolt, áruház, ahová tudom, hogy bármikor betérhetek, mindig kapok valami rávalót. AEzekkel ellentétben az internetes oldalak eddig nem nagyon győztek meg.
Most viszont találtam egy messzi földről származó ruhákat forgalmazó online boltot, amit szívesen fellapozok, mert mindig egyedi és változatos kisruhákkal találom szemben magam. Lehet, hogy felelőtlenül teszem közkinccsé az elérhetőségét, de az önzésemen az is felül kerekedik, hogy más kismanók is így mosolyogjanak egy-egy szebb darabban, mint Heléna:

A vízről azt állítják, ő az úr. Na de milyen úr? Uralja ugyan a természetet, képes tüzet és szomjat oltani és alkalmas szórakozást, közlekedést nyújtani és segíteni, hidraulikus gépek működtetésében játszik hatalmas szerepet és még ki tudja mennyi mindenre hasznosítható, mégis, amikor kiönt medréből és elpusztít életeket, családokat, falvakat, életek munkáját, akkor úgy érzem nem úr, csak egy gonosz felhördült pusztító.
Az úr kopogni szokott, ha nem kívánatos vendég, akkor továbbáll és ha nem hívták meg valahová, akkor nem alkalmatlankodik. Ja, hogy ez másféle úr? Úr az uralkodásban és természet felletti erőkben?
Háborog, mert kitermelték az erdőket, hogy autópályák, gyárak, települések terjeszkedjenek és megváltozott a bolygó klímája. Ez még neki sem tetszik, hát még nekünk…

Aki teheti, segítsen. Tárcsázzon egy telefonszámot, és egy barátnős csevejt megspórolva, meg sem érzi, hogy segített, adott azoknak, akiknek hosszú évek munkájának, családi örökségüknek, otthonuknak és hajlékuknak vetett véget ez a szörnyű pusztító…

1752- T-Mobile, 1749- bármely szolgáltató és 250 forint adományt jelent egy hívás a Nemzeti Segélyvonalra.
Aki teheti, tárcsázzon. Akinek még több adományra van módja, az itt érdeklődjön: Magyar Vöröskereszt, információs vonal: 06 80 911 070. e-mail: arviz@voroskereszt.hu
Hasznosabb, mint kiautózni és nézni a pusztítást, belebambulni a károsultak nyomorába és eldünnyögni pár jézusmáriát meg hűb@zmeget.

Az elmúlt napokban sok megróvást kaptam azért, mert nem írok. No nem titkos hódolóktól és vadidegen rajongóktól, hanem a barátaimtól, barátnőimtől és a családtól.
Ennek a blognak az a küldetése, hogy Helénának íródjon, mégis sokszor esek abba az ihlettelen gödörbe, ami el szeretne nyelni… Nem szeretnék egyensúlyt találni a között amit kiírnék és a között, amit nem. Inkább egy dal, vagy egy gondolat kapjon szárnyra és jelenjen meg, amiből sokszor csak én (mi) tudjom(juk), mi is történik körülöttünk.
Heléna idő közben beíratkozott óvodába. Nem flancoltunk, elsétáltunk a helyi illetékes intézménybe és bediktáltuk az adatainkat. Első látásra szimpatikus a nemrég elkészült és használatba vett épület, csábító a játszótér az udvaron, kedves a vezető és sok jót hallottam már az ott dolgozó pedagógusokról. Nem mellékes szempont a hely közelsége sem. Ha bármilyen okból haza kell hozni őt, innen a legegyszerűbb hazajutni, akár lázasan, akár más egészségügyi szempontból, így nem volt kérdéses, hogy minél közelebbit választunk.Többre nincs is szükségünk. Heléna meg kell állja a helyét bárhol. Később sem lesz ez másként. Nem fogja élete végéig kísérni egy túlfizetett magánóvoda óvó gondoskodása, rajtunk kívül senki nem fogja különlegesnek és egyedülállónak kezelni, éppen ezért az első hely, ahol szocializálódni fog, legyen hétköznapi, szokványos és élhető. A legerősebb érzelmi hátteret pedig, amire szüksége van az óvodában és a későbbiekben egyaránt, itthon kapja meg az édesapjától és tőlem, valamint a nagyszülők, nagynénik, nagybácsik, dédi és barátok-rokonok társaságától.
A mai napig mosolygós, minden buliban benne van, mindenkivel közvetlen, kedves erős és stabil egyéniség. Különleges képessége van az emberekkel történő kommunikációra, nem fél szinte semmitől és bármilyen helyzetben megpuhít bárkit, ha el szeretné érni a célját…
Számunkra ő különleges, de kinek nem az a saját csemetéje? Fantasztikus a mód, ahogyan közelít az emberekhez, ahogyan szeretni és adni tud, ahogyan beszél, fogalmaz. És itt meg is állnék egy picit.
Heléna olyan választékosan beszél és ezzel olyan szórakoztató helyzeteket produkál, mint bármelyik két és fél éves kismanó, éppen ezért nem árasztom el az oldalt a párbeszédeinkkel, ez már nem a tipikus babablog, nem a két dekát hízott, három centit nőtt izgalmas periódus. Nekünk azonban az, mert minden nap új és minden nap elképszető témákat dolgozunk fel, szórakoztató hangvételben.
Ez egy olyan világ, amikor minden nap történik valami, amikor minden pillanat vidám és párbeszéddel teli, amikor engem nevez a legjobb barátjának, a legszebb anyukának, legfontosabb partnerének és az apukája az, akivel minden napja indul, aki szeretné hasznosan és tartalmasan kihasználni az utolsó pár hónapot az óvodáig, ameddig komoly, saját világát élő kismanó válik a mi pólyás Bogyólányunkból.
Hátígy…